Így kissé holdbéli a környezet és sok hely megközelíthetetlenné vált, viszont jól látszanak az akadók-tuskók-törések. Ezeket igyekszem bevésni a retinámba, hogy később ott is kereshessem a halakat.
Valamiért az utóbbi időben egyre többet van a pergetőbot a kezemben. Érzem, hogy húz a sötét oldal közelebb :-). Persze azért legyezek is, bár úgy ritkábban fogok. Viszont a süllős gumihalazásra kezdek ráérezni. Legalábbis itt. Legalábbis úgy tűnik. Legalábbis...
Délután a parton kóvályogtam, kiszáradt kagylóhéjakon ropogtam végig, igyekeztem elérni a vízből kiálló tuskókat, hátha beleakadok valamibe. Van ahol csak félméteres a víz, de hátha.
Hamar be is akadtam, persze nem halba, hanem egy ágmaradványra települt zsinórfészekbe. Kis vízbegázolással sikerült kimentenem a gumihalam és egyúttal az ágat is partravonszoltam.
Továbbmentem, majd egy szederbokorról csipegettem és a halak után néztem. Addig-addig kopogtattam az aljzatot, míg valaki visszakopogott. Hirtelen vinni is szerette volna a gumit. A fogai megvoltak hozzá, ugyanis csuka volt. Én meg süllőre készülve hanyagolom a drótelőkét. De szerencsére szájszélbe akadt, így rövid, de aggódós fárasztás után homloktörlés, tarkófogás, fényképezés, visszaeresztés.
Az elmaradhatatlan búcsúfröcskölés után én is pihenek picit. Félméteresre nőtt őcsukasága azért némileg elreszelte a monofilt, érezhetően sorjás volt a csali feletti rész. Hálaima és zsinórkurtítás után továbbálltam.
Idén újra megjelent egy feketególya is a környéken, már többször találkoztunk. Ritka madár, fokozottan védett. Madarászaink 250 párról tudnak Magyarországon (legalábbis 2000-es adatok alapján). Úgy tűnik jól érzi magát a tocsogós, iszapos tóparton. Többször körözött a fejem felett, lassan már gyakorló repüléseket kell tartania a nagy őszi útra... A párját sajnos nem láttam...
Megvártam az estét, reménykedtem, hogy tüskéshátú barátaim is aktívabbak lesznek.
A napnyugta majd egy órával hamarabb érkezett, mint július elején. A rózsaszínes-lilás félhomályban furcsa volt a felismerés, hogy lassan itt az ősz...
Sokat nem töprenghettem ezen, éles ütés jelezte, hogy most még nyár van, süllők kergetik a partközelbe szorul kishalakat. A hal nem akadt, így az ábrándozásból visszazökkenve szűrtem tovább a vizet. Negyed óra csend után újabb koppintások. Végül kisebb, de határozott ütést követő bevágás után ellenállás a zsinór végén. Ilyenkor mindig van bennem egy kis félsz, hogy vajon süllő-e vagy csuka? Elharapja-e a monofilt vagy sem? Mikor jön már fel, hogy láthassam? Rövid félpercek-percek ezek, de jó érzés megpillantani, ahogy két világító szempár jön a levegő felé.
Süllő!
Ahogy oldalra fordul, csíkos ruháját is megmutatja.
Szája szélében gumihal, fejrázásokkal próbálna szabadulni.
Pár kisebb kör után már a víz színén piheg, magamhoz irányítom és kiemelem. Másfeles forma süllő, úgy döntök, hogy hazaviszem. (Sütve is szeretem, na.)
A nap már rég eltűnt. Csak lila derengés látszik a fák mögött. Sötét van, pedig még nincs kilenc.
El is indulok. Még picit nézem a lassan sötétbe vesző vizet, itt-ott világít egy-egy kis lámpa, messzebbről vonat zaját hozza a szél.
Jó ez...
(ui.: ismét a lusta mobilos fotós voltam, de két seggel egy lovat nehéz megülni... :-) )
/*ezt a félre-mondást, csak most fedeztem fel, de akkor már így hagyom.../
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése